2016. június 24., péntek

Vízzel kapcsolatos mesék



Zelk Zoltán: Párácska


Régen történt ez, nagyon régen, s olyan nagyon messze, hogy még a torony tetejéről sem lehetett odalátni. Egy kis felhőcske született a hegy fölött, de olyan szép göndör felhőcske, hogy a nap és a hold egyszerre bújtak ki az égen, csak hogy láthassák a kis felhőt. A vihar is kézenfogta kis unokáit, a szellőket, így indult el velük meglátogatni Párácskát, a most született kis felhőt. Büszke is volt a felhőpapa és a felhőmama gyönyörű gyermekére, és gyakran mondogatta felhőpapa szomszédainak: – Meglátjátok, mire megnő: zivatar lesz belőle! – Az bizony – mondogatták a felhőszomszédok -, zivatar, de még országos eső is lehet… Csak felhőmama búsult, mikor ezt a beszédet hallotta: ő azt szerette volna, hogy mindig ilyen kicsi maradjon gyermeke, ilyen szelíd és göndör. Sohase kiáltson haragos villámszavakat, ne veszekedjen mennydörögve a földdel, s ne verje le jégkavicsokkal a gyümölcsfák virágait. Amíg így aggódott felhőmama Párácska sorsa fölött, az egyre növekedett, egyre erősebb lett, s egyedül szaladgált a hegy csúcsai felett. Egyik reggel odaállt szülei elé, és így szólt: – Most már megnőttem, erős vagyok, engedjetek el világot látni. Felhőpapa büszkén nézett Párácskára, s így válaszolt: – Menj csak, fiam, vándorold be az eget, szórjál villámokat, mennydörögj hangosan, légy erős, büszke felhő… Felhőmama így szólt: – Menj, fiam, járd be az eget, szeresd az erdőket a rét virágait, és szelíd légy, mint nénéd, a szivárvány… Párácska egy-két esőcseppet könnyezett, elbúcsúzott szüleitől, repülni kezdett az égen. Mikor egy erdő fölé ért, hallotta, hogyan sóhajtoznak odalent az ágak: – Ó, felhőcske, öntözz meg minket, mert halálra száradunk! A kis felhőnek eszébe jutottak anyja szavai, s megöntözte a tikkadt lombokat. Aztán tovább vándorolt, s egy rét fölé ért. Amikor meglátták az elsárgult fűszálak, mindnyájan könyörögni kezdtek: – Ó, kedves felhőcske, ne hagyj szomjan halni minket! Párácska őket is megöntözte, és boldogan hallgatta, hogyan kortyolják a fűszálak az esőcseppeket. De akkor már bizony nagyon kicsike felhőcske volt, úgy megfogyott az erdő és a rét megöntözése után, hogy még szállni sem tudott volna, ha meg nem könyörül rajta a szél, és nem fogja erős karjai közé. Alkonyodott már, mikor egy búzatábla fölé ért, ahol a gazda éppen szomorúan leste az eget. Mikor a kis felhőt meglátta, örömmel felkiáltott: – Ó, drága felhőcske, vidítsd fel az én kalászaimat, mert ha elszáradnak, nem süthetek kenyeret a gyermekeimnek! A kis felhő rögtön esővé változott, s a szomjas kalászok boldogan hajladoztak az esőben. A szél pedig hiába kereste kis barátját, mert az már eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben.



Zelk Zoltán: A patak meséje

A patak szélén álldogáló bokor egyszer megkérdezte a locsogó pataktól:
- Mondd, hová sietsz, hogy sohasem állsz meg? Mi dolgod van tulajdonképpen?
- Elmondanám - felelte a kispatak -, ha versenyt futnál velem, mert hosszú ez a történet, s nincs időm órahosszat beszélgetni. De, ha akarod, utam végén elmondom a folyóparti fának s megkérem, hogy üzenje meg neked egy falevélen.
A bokor örömmel beleegyezett, s várta, hogy mikor jön meg a falevélre írt üzenet. Nem sokáig kellett várnia, harmadnap odaérkezett a Természet postása, a szél, s a bokor ágai közé hajította a folyóparti fa üzenetét. Köszönt is, de nem állt meg, hiszen még messzi út várt rá, erdőkbe, kertekbe, hegyek tetejére vitte a rábízott faleveleket.
A patakparti bokrok kíváncsian hajoltak össze a lombjaikkal, valamennyien tudni akarták, mi van a levélben. De várniok kellett, míg kisüt a nap, mert bokortársuk már bizony öreg volt, s csak napfénynél tudott olvasni. Mikor aztán a nap kisütött, megtudhatták végre, hogy miért olyan sietős az útja a pataknak.
- Egyszer régen, nagyon régen, négy testvér élt a földön: négy kis forrás. Nagyon szerették egymást, boldogan éltek együtt a hegy tövében, csak azon búsultak, hogy nem vándorolhatják be az egész világot. Öreg barátjuk, a hegy, azt tanácsolta nekik, hogy az egyik induljon világgá, s ha hazajön, mesélje el a többieknek, hogy mit látott.
Így is történt. Nagy búcsúzkodás, sírás-rívás közben útrakelt a kis forrás, miközben a hegy, a szél s az erdő jó tanácsokat kiabáltak utána.
De hiába várták, elmúlt egy év, elmúlt kettő, elmúlt három, a forrás még mindég nem tért vissza.Amikor aztán a negyedik évben is hiába várták, elhatározták, hogy egyikük elindul s megkeresi. Igen ám, de hol, merre, mikor már negyedik éve nem hallottak róla semmit? Így töprengtek, szomorkodtak, mikor váratlanul egy madár szállott le hozzájuk, s kéretlenül is megszólalt:
- Nagy hírt hozok nektek a testvéretekről! Akár hiszitek, akár nem, már nem forrás ő, hanem tenger! Olyan nagy és hatalmas, hogy három hét alatt sem tudok átrepülni a partjai között. Ő már nem jöhet többé közétek, de nagyon vágyik utánatok, s ezért arra kér, hogy ti menjetek hozzá.
Egyéb sem kellett, az egyik forrás rögtön útrakelt, s ment, amerre a madár vezette. De ő sem jött vissza, sem egy, sem két, sem három év múlva, helyette is madár jött el a negyedik évben.
- Akár hiszitek, akár nem, folyó lett a ti testvéretekből! Nagyon vágyik már utánatok, kér, hogy menjetek el hozzá...
Amikor idáig ért a bokor az olvasásban, megszólalt a patak:
- Egy percre megállhatok, a végét már én mondom el. Amikor ezt meghallottam a madártól, én is útra keltem. Patakká változtam, s azóta is mindennap elszaladok folyóvá lett testvéremhez. Legkisebb testvérem, a forrás üzenetét viszem a folyóhoz, ő pedig a tengerhez. Így élünk mi négyen azóta is együtt, így szeretjük egymást továbbra is, s így fogjuk szeretni, amíg világ a világ...



Miért sós a tengervíz​

Élt réges-régen, ősidőkben két testvér. Az idősebbik nagyon gazdag volt, a fiatalabbik meg szegény. Éppen az újesztendő közelgett, s a fiatalabbiknak egy marék rizse sem volt az ünnepre: elment hát a bátyjához, hogy egy mérő rizst kérjen kölcsön tőle, de nem kapott. Éppen hazafelé igyekezett a hegyi ösvényen, amikor egy fehér szakállú aggastyánnal találkozott. Az aggastyán megkérdezte tőle, merre tart, erre ő elpanaszolta szegénységét is. Erre az öreg egy kis árpacipót vett elő, és így szólt:
-Neked adom ezt a kis cipócskát, talán hasznát veheted. Menj el a kis templom ligetébe, a templomocska mögött találsz egy barlangot. Törpék laknak benne. Ezek majd elkérik tőled a cipót, te csak add oda nekik, de se pénzt, se aranyat el ne fogadj érte, mondd csak, hogy a kőmalmocskát kéred érte cserében.
Minden úgy történt, ahogy a fehér szakállú aggastyán mondta. Mikor a törpék a malmocskát átadták a szegény embernek, így szóltak:
- Ez a kézimalmocska a legnagyobb kincsünk, de szívesen odaadjuk az árpacipóért.
Ha jobbra forgatod, minden kívánságodat teljesíti, ha balra forgatod, abbahagyja az adományok előteremtését.
A szegény ember hazavitte a malmocskát, otthon leült a gyékényszőnyegre, háromszor megforgatta a malmot jobbra, és így szólt: - Rizst! Rizst! Rizst kívánok!
És a malmocskából nagy bőséggel kezdett ömleni a rizs. Akkor aztán balra forgatva megállította, majd újra jobbra forgatta, s kért húst, halat és mindent-mindent, amire csak szüksége volt. Másnap megtanácskozta a feleségével, hogy rozoga kunyhójuk helyett új házat kérnek a malmocskától, és hogy remek új lakásukban lakomát rendeznek, meghívják rokonaikat, barátaikat. Úgy is történt. Eljött a lakomára a gazdag testvér is, és nagyon csodálkozott a hirtelen támadt bőségen. El is határozta, hogy kipuhatolja öccse meggazdagodásának okát.
Mikor a lakomának vége volt, a gazda minden vendégnek egy-egy finom süteményt akart adni ajándékul, ezért félrevonult a sarokba, a malmocskához. A bátyja utána lopakodott, megfigyelte, hogyan forgatja meg, és kihallgatta, amikor így szólt:
- Süteményt! Süteményt! Süteményt kívánok!
Így aztán megtudta a titkot. Éjszaka belopakodott az öccse házába, ellopta a malmocskát, és a süteményből is jól felpakolt. Zsákmányával a tengerpartra futott, csónakot kerített, kievezett a tengerre, mert valami lakatlan szigeten szeretett volna megtelepedni kincsével, hogy élete végéig minden jóban dúskálhasson, és senkivel se kelljen megosztani gazdagságát. Amint a tengeren evezett, egyszerre erős éhséget érzett, jó sokat megevett hát a süteményből. De a sok édes után valami sósat kívánt, elővette a malmot, megforgatta jobbra, és így szólt:
- Sót! Sót! Sót kívánok!
Ömleni is kezdett a só, annyira, hogy hamarosan színültig telt vele a csónak. A kapzsi testvér nem tudta, hogy a malmocskát balra kell forgatnia, ha azt akarja, hogy megszűnjön az áldás. Végül is a csónak elsüllyedt emberestül, malmostul.
A kézimalmocska lemerült a tengerfenékre, s mivel azóta sem forgatta meg senki balra, ma is egyre ontja, ontja a sót a tenger vizébe.


A nagyravágyó felhőcske


A kis fűszálak sóhajtoztak:

- Jaj, de szomjasak vagyunk.

A virágok is egyre csak azt mondogatták:

- Csak egy csepp vizet, csak egy csepp vizet!

A fák is majd elepedtek egy kis esőért; erdőn, mezőn a rögös föld azt sóhajtozta:

- Ó, csak esne egy kis eső!

Mert hetek óta olyan nagy szárazság volt, hogy a föld megrepedezett.

Egyszerre csak honnan, honnan nem, két kis felhő tűnt fel az égen. A virágok, fák megkönnyebbülten sóhajtottak fel:

- Felhő, felhő! Nemsokára vége lesz nagy szomjúságunknak.

Igen ám, de amint a két felhő meghallotta ezt a nagy ujjongást, egyszerre olyan büszkék lettek, hogy nem tudták elég magasan hordani az orrukat. Éppen egy szántóföld felett lebegtek, s a vetemények sóhaja felhallatszott hozzájuk.

- Hallod, hogy vágyódnak utánunk? - kérdezte az egyik.

De a másik sértődötten mondta:

- Csak nem gondolják, hogy rongyos krumpli levelekre pazarolom csillogó esőcseppjeimet? - S gyorsan tovalibbent.

Most egy búzatábla fölé értek.

- Felhőcskék, felhőcskék - könyörögtek a búzakalászok -, öntözzetek meg bennünket, mert elpusztulunk.

De most már a másik felhő is éppolyan kevélyen válaszolt:

- Dehogy pazaroljuk szép esőcseppjeinket rongyos búzatáblákra!

Megint továbblibbentek, s arról álmodoztak, hogy valami világszép virág levelén hintálják esőcseppjeiket.

- Bársonylevele legszélére hullok, s onnan nézek szembe a napsugárral - mondta az egyik felhő.

- Az én esőcseppjeimet - ábrándozott a másik - a leggyönyörűbb virág szirmára hullatom majd. A legnagyobb és legfényesebb esőcseppem lakik majd a szirom közepén, fényességén lepkék és méhek csodálkoznak majd.

Így beszéltek, s észre sem vették, hogy a falu határához értek.

Alattuk egy árok volt. A füvek és az árokparti virágok felsóhajtottak hozzájuk:

- Felhőcskék, felhőcskék, itassatok meg bennünket !

- Még mit nem gondolnak ezek az ágrólszakadtak! - méltatlankodtak mind a ketten.

Az országúti fák is feléjük sóhajtoztak:

- Álljatok meg, kis felhők, öntözzetek meg bennünket, mert nagyon szomjasak vagyunk!

- Kisebb gondunk is nagyobb annál! - mondták dölyfösen a felhők, és továbbszálltak.

Végre egy gyönyörű szép kertbe értek. Szebbnél szebb virágok ékeskedtek itt. Örültek is a felhők.

- Jó helyen vagyunk már - mondogatták egymásnak.

Egyikük egy szép, halványsárga virágot nézett a magasból.

- Ez aztán a szép virág! - kiáltott el.

- Hogyan hasonlítható ez ahhoz a kék harangvirághoz! - mondta fitymálva a másik. - Valóságos illatbarlang a belseje.

Talán megegyeztek volna, ha csak ez a kétféle virág lett volna a kertben. De volt ottan sok más is: piros, lila, rózsaszín, fehér s hányféle változatban. Ez volt a vesztük. Mert sehogy sem tudták kiválasztani a legszebbet. Addig tanakodtak, addig vitatkoztak, míg egyszerre csak nagy szél kerekedett. A nagy szélből nagy vihar lett. A vihar meg úgy felkapta a két kis felhőt, hogy azt se tudták, hogy élnek-e vagy halnak. Bizony, egy szempillantás alatt elröpítette őket a szépséges kertből, a gyönyörű virágoktól. A vihar nem törődött azzal, hogy a világszép virág szirmán akarták csillogtatni esőcseppjeiket, felkapta őket, s a hetedik határon is túl, egy rögös út fölé vetette. Nem volt itt egyéb göröngynél, kórónál. A vihar meg úgy tombolt, hogy gondolni sem mertek arra, hogy visszakerülnek valaha a gyönyörű kertbe. Bizony, le kellett mondaniuk arról, hogy a világszép virág szirmán ragyogjon esőcseppjük. Ezen való bánatukban olyan sírásba kezdtek, hogy a göröngyök nem győzték inni a könnyeiket.

Így járt a két nagyravágyó felhőcske: mert nem itatták meg a szomjas füveket, fákat, virágokat, sárrá váltak, emléküket nem őrizte sem rét, sem mező, de még zöldellő árokpart sem.



Bernáth Zsolt: A megszeppent esőcsepp

Vad vihart tombolt azon a délután, és több millió társával együtt egy apró esőcsepp hullott alá az égből. Ámde ez az esőcsepp remegett, mint a nyárfalevél, úgy félt. Csak hullott, hullott alá a mélységbe, és rettegett, hogy mi lesz, ha földet ér. Erre gondolt: Mi fog velem történni, ha az óceánba hullok? És mi lesz, ha a földre fogok esni?

Ahogy zuhanás közben ezen törte a fejét, egyszer csak meglátogatta őt a villám. Nem volt nagy, mennydörgő, csak kicsiny szikra, mint a gyufa, amikor meggyullad. Megkérdezte, hogy mi bántja az esőcseppet, majd hangosan felnevetett.
- Milyen buta vagy te, esőcsepp! - mondta neki. - Attól félsz, hogy mi lesz veled, ha leérkezel? Hiszen a te életedben pont az a legfontosabb. Mit gondoltál, hogy életed végéig szundikálhatsz a felhőben, közel a Naphoz, és süttetheted a hasadat? És hol marad a tanulás?
- Én nem akarok tanulni! - duzzogott az esőcsepp. - És miért nem mondta nekem senki, hogy mi lesz velem odalent? Senki sem tudja?
- Dehogynem - mondta a villám. - De kinek hinnéd el, hogy nem történhet veled semmi baj, ha nem saját magadnak? Ha beleesel az óceánba, akkor eggyé olvadsz a testvéreiddel, és hatalmasabb leszel a leghatalmasabb viharnál is, a leghangosabb villámnál is. Hajókat vihetsz a válladon, és delfinekkel lubickolhatsz. Ha a földre érkezel, bejárhatod a mélyben megbúvó barlangokat, titkos helyeket, és eljuthatsz a Föld gyomrába, lehetsz folyó, patak az erdő mélyén, és ami csak akarsz.
Az esőcsepp kíváncsisága kifogyhatatlan volt.
- És mi lesz aztán? - kérdezte. - Mi lesz, ha már mindent bejártam, voltam tenger, kis patak és folyó? Mi lesz aztán?
A kis villám elmosolyodott.
- Akkor? Akkor majd újra átadod magad a Napnak, megmártózol a fényben, aztán elalszol, és mire felébredsz, újra egy felhőben találod magad, aztán kezdődik minden elölről. Ugye, hogy nincs mitől félned? De most mennem kell.

Ahogy kimondta, a villám ragyogóan felszikrázott, búcsúzóul mordult egyet, és tovatűnt. Az esőcsepp pedig lenézett maga alá, majd becsukta a szemét.
- Vár a tenger - suttogta boldogan.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése