Márciusi mesék

Tordon Ákos: A mézeskalács huszár

Volt egyszer egy huszár. Mézeskalács huszár. Mézeskalácsból volt a csákója, csizmája, kardja, paripája. Mézeskalácsból volt a szíve is, mégis megdobbant, amikor Napsugár kisasszonyt megpillantotta. Nyomban megszerette, feleségül kérte.

De Napsugár kisasszony csak kacagta. Kacagta alkonyatig rendületlen, s akkor elillant a többi napsugárral.
- Hej-haj! – búsult a huszár, és mézeskalács szíve akkorát dobbant bánatában, hogy a jegenyefa hegyén üldögélő Hold is meghallotta.

- Mi baj huszárom? – kérdezte részvéttel.

- Feleségül kértem Napsugár kisasszonyt – panaszolta a huszár -, de ő hallani sem akar rólam.

- Bizony nem csodálom, a Napsugár kisasszonykák mind rátartiak – felelte a Hold. – Kevesellik a magadfajta mézeskalács huszárokat… Az én leányaim szerényebbek…

A szende Holdsugár kisasszonykák ott táncoltak szemlesütve a Mézeskalács huszár előtt. De az meg sem látta őket, egyre csak a Napsugár kisasszonyra gondolt.

A legkisebb holdsugárka megsajnálta, s így szólt hozzá:

- Ismerem jól a Napsugár kisasszonyodat. Ha azt akarod, hogy a feleséged legyen, el kell őt kápráztatnod csodálatosnál csodálatosabb hőstettekkel!

Több se kellett a huszárnak! Megsarkantyúzta a lovát, s elvágtatott a legnagyobb csata kellős közepébe. Olyan vitézül verekedett, hogy csata után annyi kitüntetést kapott, hogy még a lovának is jutott belőle!

Elő is léptették tábornokká nyomban, s hozzá akarták adni feleségül a császár legkisebb leányát, de a Mézeskalács huszár nem ment el háztűznézőbe a császár udvarába, helyette a felkelő nap felé sarkantyúzta lovát.

A kényes – fényes Napsugár kisasszony táncos léptekkel indult a földre, ám útközben nagy fekete felhő állta el az útját, és várába zárta. Ki tudja meddig raboskodott volna ott, tán meg is őszül a raboskodásban, ha a Mézeskalács huszár ki nem szabadítja.

- Köszönöm, hős vitéz! – nyújtotta ujja hegyét megmentőjének Napsugár kisasszony. A sok kitüntetés miatt nem ismert rá a Mézeskalács huszárra.

- Szólj, mit kívánsz hősi tettedért!

- Kívánhatok – e mást – válaszolta a Mézeskalács huszár -, mint amit tegnap kívántam: azt, hogy légy a feleségem!

- Ó, hát te vagy a kis Mézeskalács huszár? – húzta el száját Napsugár kisasszony, és kacagni kezdett.
- Ne kacagj ki, komolyan beszélek! – kérte a Mézeskalács huszár.

- Jól van. Én komolyan beszélek – komolyodott el Napsugár kisasszony. – A feleséged leszek, ha holnapra tükörre cseréled ki a szívedet érettem!

- Kicserélem – felelte a huszár, és elvágtatott mézeskalács lován. Sorra járta a mézeskalácsosokat, de csak a százegyedik mutatott hajlandóságot, hogy tükörszívre cserélje ki a szívét.

Azóta a tükörszívű Mézeskalács huszár a világot járja, megtalálhatjátok őt minden vásárban, hiszen messzire csillog a tükör a szíve helyén. Az aranyfényű Napsugár kisasszony is ott kelleti magát a tükrös mellű huszár előtt, de hiába, mert a huszár azon minutumban, hogy tükörré cserélte el a szívét, elfeledte őt mindörökre.

Bolond Istók generális

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bolond Istók nevű legény. Egyik nap gondolt egy nagyot, és elhatározta, hogy beáll katonának.

El is ment a kaszárnyába és jelentkezett a főkapitánynál.

-          Főkapitányúr! Bolond Istók alázattal jelentkezik katonának.

Be is vették, de harmadnapra hazaeresztették.

Mert mindent fordítva csinált, amit mondtak.

Ha azt mondták: jobbra fordulj! – ő balra fordult.

Ha azt mondták: állj! –akkor ő leült a földre.

Ha azt mondták: előre! – akkor Bolond Istók visszahátrált.

Eleinte pofozgatták, bezárták, koplaltatták. Utóbb aztán megkérdezték tőle, hogy miért csinál mindent fordítva.  

-          Azért  – mondta büszkén Bolond Istók-, hogy az ellenség megzavarodjon.

-          Mert ha az ellenség meghallja, hogy nekünk jobbra kell mennünk, akkor ők minden puskával jobbra fognak lőni. De ha és fordítva teszek mindent, akkor az ellenség nem bír követni és összezavarodik.

Ez egyáltalán nem tetszett sem a főkapitánynak, sem pedig a többi katonának.

Ezért hát elküldték.

Gondolta Istók: azért mégis megmutatom, hogy nekem van igazam.

Hazament a falujába és összehívta a cimboráit.

-          Csináljunk – mondotta – olyan hadsereget, amilyen még sose volt a világon.

-          Én leszek a generális.

Amit én mondok ti  mindig fordítva teljesítsétek.

Azzal elkiáltja magát: - kezeket le!

Erre mindenki felemelte a kezét.

-          Jobbra nézz!  Erre meg mindenki balra nézett

-          Előre – mindta Istók! Mindenki hárta felé ment.

Egyszer a főkapitány és a serege Bolond Istók falujában masírozott. Amint meglátták Istók furcsa hadseregét majd megpukkadtak a nevetéstől.

Kíváncsiak vagytok gyerekek milyen nehéz dolga volt Bolond Istók seregében szolgálni?

(Aki nem lép egyszerre kiszámolóra)

Próbáljátok meg ti is! Válasszatok magatok közül egy Bolond Istók generálist.

Aki elhibázza a parancs teljesítését, zálogot ad, vagy kiesik.

Az ember a legerősebb (magyar népmese)

Szomorúan kullogott a farkas az erdőben, fülét-farkát leeresztette, s mind csak a földet nézte. Észre sem vette, hogy szembejön a medve; csak akkor nézett fel ijedten, mikor a medve köszönt:
- Jó reggelt, farkas koma!
- Adjon isten, medve koma! - fogadta búsan a farkas.
- Hát neked mi bajod? Olyan szomorú vagy, mint a háromnapos esős idő!
- Hagyd el, medve koma, ne is kérdezd! Nem látod: fejem, nyakam, oldalam csupa vér!
- Az ám, farkas koma, talán bizony verekedtél valamelyik atyádfiával?
- Dehogy azzal, dehogy azzal. Az emberrel akadtam össze, de meg is jártam. Cudarul megtépázott.
A medve nagyot kacagott.
- Szégyelld magad, farkas koma! Hát még az ember is valami? No, nekem a fél fogamra sem volna elég.
Mondta a farkas:
-Ne bízd el magad, medve koma! Bizony mondom neked, hogy az ember a legerősebb állat a világon. Én tudom, mert én próbáltam.
- Hogyhogy?
- Hát csak úgy, hogy bementem a faluba, hátha akadna egy kis báránypecsenye. Az ám, csak hogy a kutya észrevett, s ámbátor atyafiságban volnánk, elárult a gazdájának, az embernek. Az ugatásra kijött a gazda, s valami fokossal vagy mivel úgy eldöngetett, hogy alig tudtam elvánszorogni.
- Már én mégiscsak azt mondom - erősködött a medve -, hogy fél fogamra sem elég az ember.
- Én meg azt mondom, hogy az ember a legerősebb állat.
- Szeretném látni!
- Azt ugyan megláthatod!
Fogta erre a medve, kitépett egy bokrot, s miszlikbe tépte-szaggatta.
- Nézd, farkas koma, így tépném össze az embert!
- Meghiszem azt, komám, csakhogy az ember nem hagyja magát, mint a bokor.
- Hiszen ne hagyja, úgyis összeszaggatom.
- Nem hiszem, komám.
- Nem-e? Fogadjunk!
- Itt a kezem, nem disznóláb!
- Itt a talpam, ez sem disznóláb!
Fogadtak egy nyúlban, azzal behúzódtak egy bokor mögé, úgy várták, hogy jön-e arrafelé ember.
Amint ott vártak, várakoztak, leskelődtek, arra jött egy gyermek. Kérdi a medve.
- Ez az ember, farkas koma?
- Nem.
- Hát mi?
- Ez még csak lesz ember.
Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím arra jött egy öreg koldus.
- Hát ez ember-e?
- Nem.
- Mi hát, ha nem ember?
- Ez csak volt ember - mondta a farkas.
Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, egyszerre csak jő egy huszár a lován.
- Hát ez mi? Ez csak ember?
- Ez már ember! - mondotta a farkas.
A medvének sem kellett több, kiugrott a bokor mögül, s útját állotta a huszárnak.
- Ejnye, aki áldója van! - rikkantott a huszár. - Félre az utamból! Király katonája vagyok!
A medvének ugyan mondhatta, nem állott az félre. Bizony, ha nem állott, a huszár előrántotta kétcsövű pisztolyát a nyeregkápájából, s piff-puff! - kétszer a medvére lőtt. Találta is mind a kétszer, de ez a medvének csak annyi volt, mintha vackorral dobták volna meg, el sem mozdult a helyéről, csak egy kicsit megrázta a bundáját.
- Hiszen megállj - rikkantott a huszár -, majd megberetvállak én!
Azzal kihúzta a kardját, s többször is rácsapott jó éles lapjával.
A medvének ez éppen elég volt, szörnyű bőgéssel, ordítással megfutamodott, nem nézett árkot-bokrot, futott az erdőn át, mintha szemét vették volna, s meg sem állott míg a barlangjáig nem ért.
Sok-sok idő telt el, míg megint talpra állt, s kimozdult a barlangjából. Amint ment, mendegélt, hát először is kivel találkozik? Bezzeg, hogy a farkassal.
- No, komám - mondta a farkas -, megnyertem a fogadást!
- Megnyerted, koma, meg; ne félj, amint erőre kapok, megadom a nyulat.
- No, ugye, hogy az ember a legerősebb állat?
- Igazad van, farkas koma, az ember a legerősebb állat. Azt már nem hittem volna, hogy csúffá tegyen. Mire észrevettem volna magamat, kétszer a szemem közé köpött. No, hiszen ettől még nem ijedtem meg, de mikor kirántotta azt a fényes nyelvét, s azzal elkezdett nyalogatni - már ennek fele sem volt tréfa. Szégyen a futás, de hasznos, elszaladtam biz én!